1 2 3

Csodalény

2014. április 30., szerda 0 komment

"... végigfuttatta tekintetét a kerámiaangyalkák seregén. Nyugalom és béke áradt felé a fürtös hajú, pufók arcú kis szobrocskákból. Imára fűzött ujjaikkal, hófehér mozdulatlanságukkal maguk voltak a rendületlen hit derűs, kurta szárnyú vitézei. Sosem csüggedtek. Ha a lány hirtelen felkapcsolta a villanyt, vagy váratlanul rájuk világított az elemlámpával, akkor is ugyanolyan állhatatosan néztek rá, mintha várnák, hogy utánozza őket.
Lena az ölébe vette a fotókat rejtő tasakot, de várnia kellett: szíve megint a torkában kezdett dobogni. Félt egy ártatlan papírdarabtól.
Rápillantott az angyalkákra, nagy levegőt vett, és előhúzta a fényképeket. Tudta, hogy sorrendben vannak, és örült, hogy lesz ideje felkészülni. A lehető leglassabban lapozgatta a fotókat, próbált rájuk koncentrálni, de nem sikerült. Csak színfoltokat látott. Vöröset, barnát, sárgát, aranyat. Néhány kép a városról, aztán a duzzasztógátat rejtő varázserdőről, és máris jöttek a fekete-fehér kompozíciók. Vajon hányat is készített? Négyet, ötöt? Mennyi volt eddig? Harminc… Ezek szerint még egy lesz, amit próbaként csinált a piknikasztalra potyogott makkokról és cakkos levelekről, aztán…
Biztosan csak egy homályos pászma lesz. Be sem állította az élességet, és fénnyel szemben fotózott. Csak egy nagy, fehér pacát fog látni, semmi egyebet. Vagy szürkét. Füstgomolyagot. Mindegy. Csupán egy elrontott kép lapul utolsóként. Akármi is lesz, túléli.
Vagy mégsem…
A csillogó porcelánok vakító fehérsége szennyes szürkévé kopott, és ragyogásukkal együtt mosolyuk is elveszett a semmibe. Kedves kis arcuk összefonnyadt, aranyos fürtöcskéik szénakazalként meredeztek a fejük tetején, és szárnyuk nem volt egyéb, mint meggörnyedt hátukon lógó göcsörtös csontdarabok. Szépségüket elemésztette a lány szemébe gyűlő könny, és lehajtott fejjel szégyellték, hogy megpróbáltak versenyre kelni azzal a csodalénnyel, amit Lena a kezében tartott."
 


Copyright © 2014 Eden Ambré | Sablon: TNB