Miért zöld?

Ismét írtam valamit. Nem pillangós és szívecskés ez sem, de mostanában ilyenem van, hát kihányom, ami bennem háborog. :D Ezt a történetet egy nagyon régi újságcikk ihlette, amit gyerekként olvastam, és azóta sem ment ki a fejemből. (Egy pillanatra az előző irományom főszereplője is felbukkan. Azt hiszem, kezdek valamit ezzel a Honti Krisztiánnal.)
Figyelem: trágár kifejezéseket tartalmaz, és egyes részek felkavaróak lehetnek.

– Mitől zöld a nyelved, te... – Már csattan is a pofon.

A kisfiú könnybe lábadt szemmel tapogatja az arcát, füle cseng, néhány hajszála átvándorol anyja ujjai közé. Nem sír, azt majd csak a szobájában szabad. Amikor végre elszabadul, összeszorított szájjal siet kezet mosni, de akárhogy dörzsöli az ujjait, az is zöld marad. Körme alól sikeresen kisikálja a koszt, közben tükörképére pillant, megmosdik. Orra és szeme vörös a visszafojtott sírástól, torkában növekvő gombócot érez. Nem mer inni rá, mert nem maradna elég hely az ételnek. Megtörölközik, megfésüli csapzott tincseit, és igyekszik a konyhába. Gyomra nagyot kordul közben. Délután négy óra van, és még nem kapott reggelit.

– Mit csináltál ennyi ideig, te! – Anyja rá sem néz, a sarokülőről bámulja a tévét. Ujjai közt, a hajszálak helyett már félig szívott cigaretta füstölög, másik kezében sörösüveg reszket.

A kisfiú nagyot nyel. A konyhában jó illat gomolyog, rántotta két falatnyi maradékát pillantja meg a tűzhelyen hagyott serpenyőben. Leül a kopott, ragacsos asztal mellé, tekintetét le sem veszi a rántottáról. Próbálja elképzelni az ízt, miközben lenyeli az első falat főtt darát.

Anyja megint leégette. Nem néz a sötétbarna halomra, csak rakja a szájába gépiesen, és nyel, pedig olyan száraz és keserű, hogy az ötödik falatnál hányingere támad. Legyűri, eszik tovább, és nem kortyol a pohár vízből. Muszáj megennie mindent, ami a tányéron van.

Az íz elborítja a száját, kis híján öklendezni kezd, kétségbeesésében a pohárért nyúl, de meggondolja magát. Hallgatja a tévét, tudatáig nem érnek el a szavak.

– Szakadnál meg!

Összerezzen anyja harsány hangjára, ijedten nézi a nőt, de az nem vele foglalkozik. Zavaros tekintettel mered a tévére, húz a sörből, slukkol a cigarettából, közben legyint. A hamu a csupasz betonpadlóra hull, eggyé válik a vastag koszréteggel. A nő belerúg egy zsebkendőgalacsinba, újra szájához emeli az üveget.

– Baszd meg!

A kisfiú ráharap a villára.

– Baszd meg, hozz egy sört! – üvölti a nő.

A gyerek ugrik, akár a szöcske, nyitja a hűtőt, ami karnyújtásnyira van anyjától. Nézi a szokott polcot, kutat lejjebb is, arrébb tol egy penészes szalámi csücsköt, ujjára kenődik valami vöröses lé.

– Elfogyott – mondja halkan.

– A kurva anyádat fogyott el!

Lendül a hűtőajtó, majdnem homlokon találja a fiút, aki ijedten szökken arrébb.

– Négy üres üveg van az asztal alatt – rebegi.

– És? – Anyja végül ránéz, de bár ne tette volna. Szája rángatózik az indulattól, zsíros haja vérágas szemébe hull. Nikotintól sárga ujjával félrelök egy csimbókot, úgy mered a fiára.

– Hetet hoztam délben – mondja a gyerek. – A hetedik üveg nálad van.

A fiú behúzza a nyakát, amikor anyja felkel. Hirtelen visszataszító szag felhőzik mindenfelé. A nő sovány, mint az agár, most mégis úgy fest, akár egy gólem. A torkából előtörő, fenyegető mordulás hallatán a fiú meghátrál.

– Te egy kibaszott matekzseni vagy! Dugd ki a nyelved!

A kisfiú egészen a falhoz lapul.

– Azt mondtam, dugd ki!

A gólem ingatag mozgásba lendül, nem marad menekülési útvonal.

Csattanás, dübögés váltja egymást, sziszegő hangok vegyülnek közé.

– Mitől zöld?! Mitől zöld?!

A gyerek nekiveti hátát a falnak, a sírás elemi erővel akar kitörni. Azért sem mondja el, miért zöld.

– Elmegyek a kocsmába! – sikoltja végül.

Az ütészápor azonnal abbamarad, a gólem kiegyenesedik. A kisfiú az asztalhoz ugrik, felveszi a bukszát. Túl könnyű. Ujja között morzsolja az anyagot, nem érez benne kerekdedséget, sem surrogást.

– Elfogyott – suttogja összetörve.

– Mit mondtál?

A gólem kóvályogva közeledik. Tömény rántotta illat van. A kisfiú tekintete a serpenyőre téved, a két falatnyi sárgaságra. Olyan, akár a nap az univerzum feketeségében. Nem is, inkább mint egy sárgán ragyogó szempár. Az a kis karc pedig mint egy mosolygó száj. Arca van a serpenyőnek. Jó illatú arca.

Mint azé a nénié, akivel tegnapelőtt, a kocsmába menet találkozott. Sárga haja volt, égszínű szeme, a szája pedig bordó, mint az érett megy. Tündér lehetett, semmi más. A kísérője egy nagyon kedves bácsi volt, aki még nyalókát is adni akart. Azt mondta, az autójában van, és ha odamegy vele, nekiadja. Akár kettőt is, hogy a testvérének is jusson.

– Nincs testvérem – mondta erre ő.

– Sebaj, akkor kettő jut neked.

Csodálatosan finom lehetett volna, de végül mégsem kapott. A tündér és a férfi olyan gyorsan tűntek el, ahogy jöttek. Az utca ugyanolyan néptelen lett, mint volt, csak egy járőrkocsi gurult át rajta.

Bárcsak megint láthatná azt a tündért, és megkaphatná a nyalókát! Mindenképp el kell mennie a kocsmába, hogy találkozzanak, de hogyan, ha üres a buksza?

– Viszem az üvegeket, és kérek pénzt a Krisztián bácsitól! – sikolt, és csodálkozva néz fel.

Anyja még mindig nincs ott. Pár lépésre, háttal áll neki. Haját tűrögeti, mond valamit.

A kisfiú ekkor veszi észre Krisztián bácsit. Nem ért semmit. Honnan tudta meg, hogy pénzt szeretne kérni? Hogy termett itt ilyen hamar? Egy idegen néni áll mellette, valami igazolványt mutatnak.

– Gyámügy?! – ordít fel az anyja hirtelen. Megtántorodik, elkapja az első tárgyat, ami a keze ügyébe kerül.

A kisfiút egyszer alaposan elverte, amiért a pulton felejtette a kést, pedig ő rendre ott hagyja, ahogy most is.

Abba kapaszkodva lendül előre, már megállni sem bír, olyan részeg.

– Vigyázzon, asszonyom, a lába előtt...