Pörög a film, zajlanak az események, megy a kergetőzés, világmegmentés, felfedezés, vagy csak duma – mikor hogy. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a szereplők valamiképpen reagálnak ránk: egyetértenek, ellentmondanak, engedelmeskednek, segítenek vagy hátat fordítanak, és mindez voltaképp nem egyéb, mint a saját reakciónk. Hiába nem mi vagyunk, mégiscsak a mi elménk építi fel és mozgatja őket. Saját magunkkal diskurálunk, magunkat támadjuk és mentjük meg, mindvégig egyes egyedül dekkolunk egy csomó énnel. Ez tök skizó, szerintem nagyon érdekes, főként, amikor a karakterek nem az elvárt módon reagálnak, és szívatnak minket. Hogy lehet, hogy az egész álmot a saját tapasztalatainkból, benyomásainkból építi fel az a kocsonyás cucc a koponyánkban, mégis újra és újra meglepődünk?
Ui.: Bocs, még nem ittam meg a kávémat...
Ui2.: Update: Tényleg nem ittam meg. Nem skizót akartam írni, hanem tudathasadásost.
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiZ_7iq0jiPygbILQUv6ZDAcj0OKq1crY5x7YdanqoZjXVlFnUx6J9sDQvRNCI40bzfcmm1ImWR6GElweqyuJgjIH-V4HP8L-vG4XXV-xnkwWIqHMntl0ZrV2Op_qPoB2QAykG47rjGRmg/s1600/%C3%81lom.jpg)
0 komment:
Megjegyzés küldése