Meglepjük saját magunkat?

Érdekes – és felesleges – dolgokon gondolkoztam éjjel egy álomból ébredve. Arra jutottam, hogy a REM fázisban mindenki skiz... öhm, író. Az elménk megteremt egy helyszínt (legjobb, ha tele van útvesztőkkel meg szürreális cuccal), bedobál mindenféle karaktereket, embert, állatot, szörnyet, és odatesz minket belső nézetes játékosnak.
Pörög a film, zajlanak az események, megy a kergetőzés, világmegmentés, felfedezés, vagy csak duma – mikor hogy. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a szereplők valamiképpen reagálnak ránk: egyetértenek, ellentmondanak, engedelmeskednek, segítenek vagy hátat fordítanak, és mindez voltaképp nem egyéb, mint a saját reakciónk. Hiába nem mi vagyunk, mégiscsak a mi elménk építi fel és mozgatja őket. Saját magunkkal diskurálunk, magunkat támadjuk és mentjük meg, mindvégig egyes egyedül dekkolunk egy csomó énnel. Ez tök skizó, szerintem nagyon érdekes, főként, amikor a karakterek nem az elvárt módon reagálnak, és szívatnak minket. Hogy lehet, hogy az egész álmot a saját tapasztalatainkból, benyomásainkból építi fel az a kocsonyás cucc a koponyánkban, mégis újra és újra meglepődünk?

Ui.: Bocs, még nem ittam meg a kávémat...
Ui2.: Update: Tényleg nem ittam meg. Nem skizót akartam írni, hanem tudathasadásost.