1 2 3

Lapátolok

2019. január 21., hétfő 0 komment
Mostanáig azt gondoltam, hogy álarcot viselek. Mosolyból, bohóckodásból tákolt maszkot, amivel elrejtem a gyötrődő, kétségbeesett énemet. Viccelődöm, nevettetek, elhitetem, hogy mindig mókázom, és hírből sem ismerem a gond vagy a bánat szavakat. Hja, csakhogy közben ordítva bőgök, mert megint beleestem az élet rohadt nagy pöcegödrébe, és összecsapott a szar a fejem felett. Valamiért mégis ragyogok. Ja, persze, az álarcom - hittem eddig én.
Nem, kérlek. Nem álarcom van, hanem két, saját kezűleg készített lapátom. Az egyik elég csálé lett, dühből és önsajnálatból faragtam, ezzel meregethetem magamra titokban a szart. A másik pofásra sikerült, és nem tagadom, mutogatni is szoktam. Ezt használom, ha süllyedek, vagy ha más terít be szennyel a saját kapálózása közepette. Egész könnyen a felszínen tart, sőt evezni is tudok vele.
Ha elveszíteném, két lehetőségem marad: végleg alábukom a mélybe a másik lapát segítségével, ahonnan vagy kicibál valami, vagy nem. Vagy pedig fogom magam, és belekapaszkodom más lapátjába. Láttam ám, hogy nem csak nekem van ilyen. Szívós, ragadós anyagból van az összes, amivel eddig találkoztam. Őszinte mosolyból és hitből faragták. Képes rá, hogy visszavarázsolja a saját evezőlapátomat, amit másnak is odanyújthatok, és végül kievickélünk a partra.
A lapátjaim ott is nálam maradnak. Gólyalábat csinálok belőlük, meg létrát, szélkereket, indiánsátrat, tyúkülőt. Mindegy, csak mókás legyen.
 


Copyright © 2014 Eden Ambré | Sablon: TNB