Matt

– Még egy hét sem telt el, Martin.

Az aggodalmas hang hallatán éreztem, ahogy az agyamat elönti a vér. Nem volt egy hét, na és? Öt nap rohadt hosszú idő.

Magamban dühöngve méregettem az előttem álló, törékeny lányt. Megrebbent, amikor az arca felé nyúltam, majd lassan felnézett rám. Nagy, barna szeméből kétségbeesés sugárzott, ajka lefelé biggyedt, ahogy végigsimítottam borzas, vörös hajtincsein.

– Öt nap elég – mondtam szigorúan. Sejtettem, hogy ezzel nem sokra megyek. Elmarkoltam a lány haját a tarkójánál, hátrahúztam a fejét, hogy az arca az enyém alá kerüljön. – Bőven elég!

Rémülten szorította össze a száját, míg elkerekedett szemének tükrében jól láttam saját felajzott ábrázatomat. Most már biztos, hogy komolyan vesz.

– De hiszen megegyeztünk – suttogta bizonytalanul, és körülnézett, mintha a menekülés útvonalát keresné.

A bejárati ajtót előrelátón kulcsra zártam, csak az ablakok jöhettek számításba, de tudtam, hogy nincs veszély: Blanka sem ugrani, sem sikítani nem fog.

Megint rám nézett. Hitetlenül csóválta a fejét, amitől az arca elé hullt néhány rakoncátlan tincs, de nem tudta elrejteni váratlan pirulását.

– Martin, ne kérd!

Megdermedt, ahogy haját markoló ujjaim a nyaka köré fonódtak, és a tekintete azonnal átalakult. A félelem helyét átvette az, amit annyira vártam.

– Kegyetlenül fájni fog – morogta. Kihúzta magát, de még így is két fejjel magasabb voltam nála.

– Tudom.

Megadóan sóhajtott, majd felvonta a vállát. Győztem. Elengedtem, és néztem, ahogy az éjjeliszekrényhez sétál. Végtelenül lassúnak tetsző mozdulatokkal húzta ki a fiókot, közben még egyszer rám pillantott. Várta, hogy meggondolom magam, ám a tekintetem biztosan mindent elárult.

Előhúzott egy selyemsálba tekert, lapos csomagot, majd a szőnyegre tette, és elé térdelt. Mielőtt széthajtogatta volna a vérvörös anyagot, kérdőn pillantott fel rám. Bólintottam.

– Szükségem van rá, Blanka.

A fenébe is. A hangom máris megváltozott. Sehol sem volt az iménti szigor. Könyörögtem.

– Elmeséled majd, mi történt? – kérdezte, miközben elkezdte lehámozni a selymet. Megfontoltan, centiméterről centiméterre haladt, és úgy éreztem, menten széjjelrobbanok. Mielőtt az utolsó réteget is kihajtotta, ismét felnézett. Szeme pajkosan csillant meg, míg ajka alig látható, dévaj mosolyra húzódott.

– Nem bírok tovább várni! – sürgettem egyszerre zihálva.

A selyemsál hangtalanul hullt a padlóra, végre feltárult előttem a látvány.

– Hogy szeretnéd? – pillogott rám a lány, majd rosszul rejtett mosollyal legyintett. – Bár teljesen mindegy. Gyors menet lesz. Itt akarod a földön, vagy…

– Az asztalon! – nyögtem. – Menjünk a nappaliba!

Blanka elszontyolodott arccal állt fel, magához szorította a csomagot.

– Sokkal kényelmesebb a szőnyegen – mormolta. – Az asztalnál elzsibbadok.

– Azt mondtad, gyors menet lesz! – harsogtam.

– Az bizony. – A lány gúnyosan végigmért. – Az állapotodat látva annál is gyorsabb. Na, gyere – intett hívón, és kifelé indult a szobából –, essünk neki!

A küszöbön megtorpant.

– Legfeljebb két menet, nem több! – emelte fel a mutatóujját.

Visszaszippantottam a szám sarkába buggyant nyálat, és már épp tiltakoztam volna, amikor hűvös pillantást lövellt felém.

– Kettő! – jelentette ki. – Ne légy telhetetlen!

Beleegyezően bólogattam. Akkor legyen kettő, csak kezdjük már!

Nem bírtam elnézni ráérős, sőt inkább tétova lépteit. Szándékosan húzta az időt.

– Blanka, az ég áldjon meg, rakd már szét! – toporogtam a nyomában, holott legszívesebben löktem volna rajta egyet, hogy igyekezzen. Tudta, mennyire kiborít ezzel.

Letette a csomagot az asztalra, és rákönyökölt, úgy sandított vissza rám.

– Inkább rakd szét te!

– Ne vesztegessük az időt! – legyintettem kelletlenül.

Blanka duzzogva csücsörített, és a halántékát bökdöste a mutatóujjával.

– Még mindig nem tudod, hová kell rakni, mi? Hányszor mutassam meg?

– Csináld!

– Buta vagy és türelmetlen – gúnyolódott fejcsóválva. – Nem adok két percet, és véged.

Végre nekilátott. Izgalmamban elharaptam a nyelvem, és szívni kezdtem a sebet. Lehunyt szemmel, vérízű nyálamat nyeldesve vártam, míg Blanka elkészül.

– Mi az, nem is nézed?

– Majd ha szétraktad – nyögtem fulladozva.

– Akkor sose tanulod meg, hogyan kell.

Kezem ökölbe szorult. Még fél perc, és tuti felrobbanok. Atomerejű lesz. A francba is, öt nap túl hosszú idő. Nem bírom tovább!

Némi zörgés után Blanka kettőt tapsolt.

– Kész vagyok – jelentette büszkén. – Most már jöhetsz.

Mohón néztem fel. Gyönyörűbb volt, mint ahogy emlékeztem. Blanka meggyújtotta az asztalon álló gyertyákat is, és a narancsos fény még igézőbbé varázsolta a látványt.

A lány mosolyogva nyújtotta felém a karját.

– Te kezdesz – búgta érzékien.

Jól sejtette: ez a menet sem tartott három percnél tovább. Magamban fortyogva néztem a fatábla szélén sorakozó leütött, fehér bábukat. Azt hiszem, beiratkozom egy sakk-kurzusra. Utálok veszíteni.