Hogyan lettem gumikacsa, és miért volt kedden szombat – avagy komplikált pajzsmirigyműtétem története

Az egész hajcihő nyolc évvel ezelőtt kezdődött, amikor váratlanul a számok csodálatos világában találtam magam: 2 hét alatt leesett rólam 10 kiló, a pulzusom 130 körül állandósult éjjel-nappal, a vasam lepottyant 2-re, a hajszálaim száma pedig egyre erőteljesebben tendált a 0 felé. Egy halom vizsgálat után megkaptam a diagnózist: Basedow-kór, azaz autoimmun eredetű pajzsmirigy-túlműködés. Nem részletezem: a nyavalya alig pár hónapnyi gyógyszeres kezelés után megszűnést imitált, majd újra és újra fellángolt, mígnem idén eldöntetett szegény (jókorára puffadt, göbös romhalmaz) mirigy sorsa: mennie kell, mielőtt megfojt.

Anno elutasítottam a műtétet, most alig vártam, hogy végre újra jól legyek, és teljes életet élhessek napi egy aprócska tablettával. Minden flottul ment, hétfőn reggel 8-kor betoltak a műtőbe, nem sokkal 11 után pedig vidáman szelfiztem a jókora kötéssel a nyakamon, és beszélgettem a szobatársammal. Nehézkesen lenyeltem néhány kanállal az ebédre tálalt íztelen trutymóból, aztán…

Elkezdődött a kálvária. Először csak hangyák érkeztek az ujjaimba, majd görcs, amitől természetesen pánikba estem és hiperventiláltam. Amíg a nővérkék beérkeztek a vészhívásra, a szobatársam próbált rávenni a normál légzésre (sajnos őt többé nem láttam, így nem tudtam megköszönni neki). Nem emlékszem, hogy kaptam-e valamit a rohamra, de elmúlt, viszont nem sokkal később már az intenzív osztályon nézegettem a plafonra festett színes ábrákat. Jobbnak látták, ha állandóan szem előtt vagyok, és úgy gondolom, ez a kis közjáték valószínűleg megmentette az életemet.

A légzés ugyanis mind nehezebbé vált, mintha egy kéz telepedett volna a nyakamra, és estére úgy éreztem, vagy szétrobban a torkom, vagy megfulladok. Bökdöstek, méregettek összevissza, de mivel az értékeim folyamatosan jók voltak, azt mondták, a fulladás pszichés eredetű. A késő esti ultrahang sem mutatott az égvilágon semmit, ám amikor az orvos levette a kötést, az események felgyorsultak, az emberek megsokasodtak körülöttem, én pedig egy épp szétdurranó véna miatt jajongva kérdezgettem, mégis mi történik. Egy nővérke igyekezett megnyugtatni, hogy semmi gond, csupán megnézik, mi a helyzet odabent, és amikor leesett, hogy ez újabb műtétet takar, nem szégyelltem a könnyeimet. Sírni nem tudtam, ahhoz nem maradt erőm, és nem kívánom senkinek azt az időt, ami az újabb altatásig eltelt. Nem a haláltól féltem, az nem érdekelt. Csak az járt a fejemben, micsoda fájdalmat okoznék a családomnak azzal, ha nem mennék haza többé.

A következő éber gondolatom homlokegyenest másról szólt: csodálatos békét éreztem. „Olyan jót aludtam” – mondtam, és lájkokat dobáltam a körülöttem állóknak. Mint kiderült, reggel 9 volt, nemrég ébresztettek fel, miután éjjel sikerült megkeresniük és elállítaniuk egy lassan szivárgó vénát. Szó sem volt itt pszichéről: előző nap valóban fulladoztam.

Mire azonban mindenki megnyugodott volna, nekiálltam sípolni. Szó szerint fütyülve járt a levegő ki-be, így nem sokkal később már a rohammentőben zötykölődve koncentráltam arra, hogy egyáltalán levegőhöz jussak. Serényen sípoltam és könnyeztem mindvégig, amikor lenyomták az endoszkópot, és azt is sípolva vettem tudomásul, hogy a normál esetben kb. 17 mm átmérőjű légcsövem mindössze 2 mm-re szűkült. Szándékosan nem néztem az arcokat, de a fülemet nem tudtam becsukni, és nagyon-nagyon nem tetszett a gégemetszés szó, amire végül nem került sor, hála az orvosnak, aki velem utazott. Mutatta a monitort, hogy azt nézzék, ne engem: oxigén nélkül 98-at szaturáltam még így is. Mi ez, ha nem csoda?

Némi szteroid után a belőlem jövő zaj némileg csökkent, én pedig kijelentettem, hogy szombat dél van. Elnéző mosollyal felvilágosítottak, hogy kedd délelőtt, mire tudálékosan azt sípoltam: „Minden szombat délben szól a légiriadó. Itt vagyok és szirénázok, tehát szombat dél van.” Na erre jött a megkönnyebbült derültség, és a doktornő azt mondta, amíg humor van, életveszély nincs, így visszaszállítottak a színes ábrás plafon alá, ahol a következő éjjel arról szólt, hogy a magam elé vizionált rengeteg nyitott száj közül meg kellett találnom azt, amelyiken lélegzethez jutok. Szemernyit sem aludtam három teljes napig, hiszen ádáz küzdelmet folytattam a levegőért. Mivel se köhögni, se krákogni nem tudtam, eléggé meggyűlt a bajom az egyre több slejmmel, ezek mellett pedig eltörpült az a tény, hogy a hangszálam a vérömleny okozta nyomás miatt lebénult.

Péntekig minden az oxigénről, csövekről, szteroidról, szurikról, vérről szólt (utóbbit is kaptam), na meg az íztelen pempőkről. Hab a tortán, hogy a műtét napján női mivoltom is megmutatta kellemetlen oldalát, ami a vérhígító injekciók hatására igazán remek élménnyel színesítette amúgy is nehézkes létezésemet. Esténként, ha lehunytam a szemem, vicces és zagyva képek jelentek meg, sőt komplett monológokat folytattam a tudatalattimmal, átbeszélve néhány, eddig fontosnak hitt, ám valójában bagatell problémát az életemben, szóval történt pár fura dolog is.

A hétvégét már az osztályon töltöttem, ahol nem kenegetett senki mentolos krémekkel, nem hoztak dugi fagyit, de cserébe nem is trombitált semmilyen gép. Az első műtétet követő nyolcadik napon aztán végleg kicsoszogtam a kórházól, és most, a tizenharmadik napon itt ülök libafoszöld nyakkal, marcipánt eszem, és örülök, hogy gumikacsahangon tudok beszélni. Néhány hónap múlva talán újra énekelhetem az idétlen népdalokat porszívózás közben, de ha cérnavékony hangon cincogok, az sem baj. Élek – a többi nem számít.