Égőpiros (ötperces)

Zsóka boldogan simított végig a hófehér anyagon.
„Milyen puha!” – Ötéves kis életében nagy dolognak számított ez a gyönyörű darab. Az óvodában minden alkalommal kitüntetett figyelmet kapott, aki új zokniban érkezett. A kislányok körbeülték a szerencsést, majd egyenként megtapogatták a lábszárát, megcsodálták az új szerzemény színét, mintáját, és a kétpercnyi csodálat alatt a pöttöm zoknitulajdonos szíve csordultig telt büszkeséggel. Az apró zoknik hossza és simasága határozta meg az ámulat és dicséret mértékét. A térdzokni volt minden zoknik királya. Zsókának is volt egy, égőpiros és bordázott, ám a sarka és az orra már alaposan megkopott a sok használattól. Sebaj, Zsóka szerette, Anya ma is azt adta rá, de gondosan elcsomagolta a vadonatúj ünnepi zoknit is.

Fehér volt, akár a hó, a szárán hímzett lyukmintával. Zsóka szépen kiterítette az óvodás zsákjára, hibátlanul simára igazgatta. Alig várta a délutánt, hogy felvehesse a sötétkék szoknya és fehér blúz mellé.

„Te leszel a legcsinosabb – mondta Anya. – Aztán ügyes legyél ám!”

Zsóka buzgón bólogatott. Betéve tudta a versét, akár álmából riasztva is hibátlanul felmondta volna. Napok óta gyakorolta, végeláthatatlanul rótta a köröket a szobájában az asztala körül, verselt és verselt napestig.

A mai délelőtt hamar elszaladt, a gyerekek újra elgyakorolták az anyák napi műsort, majd megebédeltek, aztán sorban előkerültek a pici ágyak. Ám ma nehezen ment az alvás. Gabi néni nem győzte csillapítani a susogó, mocorgó lurkókat, de végül csend lett. Zsóka is aludt, mélyen és álomtalanul, majd a nehéz sötétítő függöny surrogására riadt. Végignézett ébredező társain, és eszébe jutott Anya. És a Zokni!

Uzsonna után végre valahára eljött a várva várt pillanat, az anyukák szállingózni kezdtek. Zsóka izgatottan szaladt a szekrényéhez, hogy nekilásson az öltözésnek, és édesanyja megdicsérje, milyen ügyes. Elhúzta a függönyt, és…

… és a Zokni nem volt sehol!

Zsóka csak állt és nézte a zsákot, ahová a zoknit terítette, de az üresen ásított vissza rá. Sebesen kotort a zsák szájába, fellépett a padra, hogy megnézze a felső polcon, áttúrta az utcai ruháit, de nem találta. Révedezve nézett a mellette öltöző Évikére, tekintete lesiklott a kislány bokájára, és elhűlve látta meg a Zoknit, ahogy hófehéren feszült rajta.

Anya éppen ekkor érkezett.

– Anyuci! – nézett rá Zsóka könnybe lábadt szemmel. – Nincs meg a zoknim!

– Hátha csak becsúszott hátra – mosolygott Anya biztatóan, és nekilátott a keresésnek.

Zsóka csak nézte, de közben újra és újra Évike lábára sandított, végül nem bírta tovább.

– Évi, az az én zoknim – mondta halkan. Évike és anyukája egyszerre fordultak felé. Anya is megdermedt. – Az az én zoknim – ismételte Zsóka, és nem mert az idegen nénire nézni. Makacsul bámulta a Zoknit, amit anyukája a mai napra vett.

– Nem igaz, ez az enyém! – vágott vissza Évike durcásan.

– Itt volt a zsákomon, anyukám vette!

Anya nem szólt, mire Zsóka még jobban elbizonytalanodott. Nem látta a két anya egymásra villanó pillantását.

– Ez az ő zoknija! – mondta Évike anyukája barátságtalanul, és tűrögetni kezdte Évi blúzát.

– De ez az enyém.

Anya gyengéden megérintette Zsóka vállát, és csak annyit mondott:

– Hagyd!

Zsóka alig bírta tartani magát, hogy ne sírjon a szégyentől, amikor az ő verse következett. Vontatottan lépett előre a sorból, és úgy érezte, mindenki rajta nevet. Csak neki volt égőpiros térdzoknija.

(Zsóka azóta felnőtt, és imádja a színes zoknikat – a piros kivételével –, de ha igazságtalanság éri, meghunyászkodik.)