Elfojtott agresszió

(Forrás: T1na, deviantART)

Ismét írtam egy rövidke novellát. Nagyon örülnék néhány véleménynek. :)

"Sok benned az elfojtott agresszió."

A kamasz meghökkent a kijelentésen, sehogy sem illett a beszélgetésbe. Az imént még az iskoláról volt szó, a jó jegyekről, a nem létező bulizásról. Nagybátyjára nézett, aki nem viszonozta a pillantását. Kanyar jött épp, figyelnie kellett.

Nem is. Ismerte az útszakaszt, mint a tenyerét. Könnyedén, két ujjal kormányzott. Nem tartotta fontosnak, hogy unokaöccsére nézzen, hisz csak egy röpke mondatot vetett oda egyszerűen, őszintén.

A kamasz hallotta már ezt a kifejezést, de sosem tűnődött rajta. Ugyanolyan szókapcsolat volt, mint a házassági évforduló, a kamatos kamat vagy a nemi erőszak. Nem volt köze hozzájuk, hát nem foglalkozott velük. Enélkül is tele volt a feje mindenféle gondolatokkal.

Néha úgy érezte, elméjében egyre duzzadó, színes gombolyag van, amiből néha tép egy darabot, és alkot vele valamit, aztán eldugja. Minek mutogassa? Van elég rossz a világban, nem kell még az ő fantáziadarabkáival rondítani rajta.

Máskor szeretett volna a gombolyag másik végéből alkotni, ahol nem vér van, hanem arany, a feketeség helyén szivárvány ragyog, a halálsikoly helyett kacagás csendül. Bántotta, hogy nem sikerül. Ha nekilátott valami szépnek és kedvesnek, a gombolyag tüskés acélhuzallá változott, és addig véste a koponyáját, míg végül engedett neki, és vért csepegtetett az aranyba.

Nem tagadhatta önmaga előtt: élvezte. Szerette gyötörni az alakokat, melyeket elméjével keltett életre. Nevet adott nekik, múltat, társakat – aztán megsebezte a szívüket, egymásnak uszította és megölte őket. Könny és vér folyt, nyálkás-vörös pókhálóval szőve át mindent.

"Sok benned az elfojtott agresszió."

Milyen szép, kerek mondat. Sziszeg, akár a kígyó. Sosem gondolt még erre, hiszen nem érezte, hogy agresszív lenne. Mitől lehetne az? Világéletében jó gyerek volt. Otthon cserfesebb, már amikor megtehette, az iskolában visszahúzódó és csendes. Sokat tanult, hogy jó jegyeket vigyen haza, és sírt, ha hármast kapott. Nem maradozott ki, nem ment sehová. Be kellett érnie a gombolyaggal.

De hol van az agresszió? A gombolyagban? Talán amiatt gondolta végig néha azt, miként fogja megrugdosni Elizabetet, aki többször is megalázta az iskolában? De hiszen soha nem tette meg! Soha nem bántott senkit, és ha lett volna elég mersze, elmenekül az erdőbe, és egyedül él, ahol nincs Elizabet, nincs hármas jegy, nincs alkohol, nincs nadrágszíj.

– Mitől lennék agresszív? – kérdezte hirtelen, számon kérőn.

– Ugyan, nem vagyok vak – legyintett nagybátyja. – Ismerem a szüleidet. És különben sem mondtam, hogy agresszív vagy. Elfojtod.

Miért, mit tehetne vele? Megrugdosná Elizabetet, sőt még Kornélt is, aki homlokon vágta az öklével. Vagy azt az ismeretlen fiút, aki heccből gyomorszájon bokszolta, csak mert elmentek egymás mellett. Vagy Sárát, aki a folyosón elkapta a nyakát, úgy vonszoltatta magát vele, neki pedig egy hétig fájt a gégéje. Aztán, ha ezzel készen van, felgyújtaná a kocsmát, utána eldugná a fakanalakat és az akáckarókat.

Vagy inkább elszaladna az erdőbe.

"Elfojtod."

Persze, hogy elfojtja. Ha szabadjára engedné, nagy baj történhetne. Elvinnék a javítóintézetbe. Micsoda szégyen! Őt, a csendes, jó tanulót, a meghunyászkodót.

A szégyenérzet miatt fojtaná vissza? Miből ered ez? Gyakran szégyellte magát a semmiért is. "Kisebbrendűségi komplexus." Ezt a szókapcsolatot jól ismeri, neki is ilyenje van, és nem tudja levetkőzni. Aztán ott van még a félelem, hiszen az akáckaró éget.

"Ismerem a szüleidet."

Tehát őket hibáztatja? Miattuk lenne?

– És most mit csináljak? – szólalt meg megint.

– Keresned kéne valamit, amiben levezetheted a feszültségedet. Mi a hobbid?

Erre nem tudott felelni. Nem mondhatta el, mivel tölti a szabadidejét, amiből egyre kevesebb lett, ahogy a követelmény nőtt.

Ekkor eszébe ötlött valami. Legutóbb nyelvtanárát képzelte el, ahogy a fejét veri az asztalba, és ettől nagyon megijedt. Sosem gondolta még végig, hogy felnőttet bánt, csak gyerekeket, akik rosszat tettek vele. A tanárnak igaza volt, amikor rászólt, hiszen valóban nem figyelt az órán. Elkalandozott. Kereste a gombolyag végét, mert rég nem használta már.

Régebben, amikor többet játszott vele, nem érezte magát ilyen feszültnek. Akkor is megtörténtek a szokásos rossz dolgok, de nem érzett olyan mérhetetlen dühöt az őt bántókkal szemben. Később elképzelte, ahogy bosszút áll, a mérge helyére elégedettség szivárgott.

Tehát ez a baj. Ritkán gömbölyítette a szálat. Mától többször fogja.

– Anyukádtól hallottam, hogy meséket írsz – mondta ekkor nagybátyja.

Először megijedt, aztán megnyugodott. Régebben valóban írt néhány rövid mesét, arról anyja tud. Párszor meg is dicsérte, ami igazán jólesett, de gondosan eldugta előle a többi alkotást. Esze ágában sem volt megmutatni a gombolyag másik végét.

– Igen, állatos meséket – vallotta be zavartan.

– Na, akkor mégis van hobbid. Ebben kiélheted magad.

Felcsillanó szemmel nézett nagybátyjára. Ezek szerint ő nem gúnyolja ki ezért, mint az apja. Még biztatja is. Ez lesz a megoldás. Mától mindent részletesen leír.

Kiírja magából, amit az elfojtott agresszió, a sarkát mardosó kígyó kikényszerít. Még ma vesz hozzá egy füzetet az uzsonnapénzből.

A napló vörös lesz, mint a vér, és aranyszínű betűkkel fogja ráírni a címet:

Honti Krisztián naplója

*

A kisírt szemű nő kábultan ült a férje mellett. Egyikük sem szólt. A férfi megcsóválta a fejét, a kék tapétára meredt, majd az egyik futballcsapatot ábrázoló poszterre.

– Nem is szerette a focit – szólt rekedten.

A nő nagyot nyelt, hogy visszakényszerítse az újabb sírást.

– Olvasd tovább, Gergő! – bökött a férje ölében heverő kopott, vaskos füzetre.

A férfi a szépen kanyarított betűk fölé hajolt, és kicsit megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta.

"1997. 03. 12.

Minden csak látszat. Rengeteget dolgoztam érte. Én hülye éjjel a takaró alatt tanultam, hogy jó jegyeket hozzak haza, és ne verjenek meg. Mire mentem vele? Nem tudtam kijárni a középiskolát, mert nem nekem való volt. Nem választhattam, de nem leszek közgazdász soha! Én művész vagyok. Művészeti iskolába akartam menni, de az drága. Dolgoztam volna mellette, azt se engedték. Nem jó az nekem, vézna vagyok és erőtlen. Hát tessék, kimaradtam a suliból, elmentem dolgozni. Pénzt kerestem, megcsináltam mindent „erőtlen” létemre, amit a kétajtós Solymosi se tudott.

1997. 07. 18.

Megcsinálok mindent ezeknek a marháknak. Még azt is, amit Solymosi se. A barom majdnem lezuhant, mert a Garsa nem bírt megkötni egy kötelet. Mindkettő nyakába kéne egy. Egymással szemben lógatnám őket, és végignéznék egymás aszalódását.

1997. 07. 26.

A Solymosi egy rohadék. Nem tetszik neki, hogy jobb vagyok. Anya mindig azt mondta: "vézna vagy, fiam, nem tudnál dolgozni iskola mellett úgysem, nem bírnád". Apám persze röhögött, mikor kijelentettem, hogy kimaradok az iskolából. Francnak erőltették, én nem leszek aktakukac! Inkább keresek pénzt, aztán elmegyek a művészeti suliba. Művész vagyok, a rohadt életbe, nem kőhordó! Tessék, pénzt keresek, hazaadom majdnem mindet, egy szavuk se lehet!

1997. 09. 03.

Kirúgtak, apám! Ásatok a Solymosival egy rohadt nagy gödröt, hogy beleférjen, belefekszik, a Burucs meg megöntözi kénsavval. Felveszem videóra és feltöltöm a netre, ahogy pezseg. Ha kész, a Burucs meg utána. Őt majd apám öntözi a kannás boros flaskával. B. M.!"

A férfi arcán rángás futott végig, de tovább olvasott.

"1997. 12. 25.

Ledugnám a torkán a karácsonyfát. Minden évben ordít, mint egy idióta. R. M.!

1998. 01. 01.

Bújjék bele az ördög a részeg szutyvadékokba! Kénsavat a kannásba, haver!

1998. 01. 30.

Van munkám! Yes! Többet kéne írnom. Vagy innom?

1998. 02. 06.

Szar az egész! Veszek egy kutyát, és letépetem vele Lilla arcát. Hátulról. Skalp. B. M.!

1998. 02. 20.

Húzom az igát. Megölök mindenkit.

1998. 03. 19.

Bőgök, mint egy gyerek. Nem bírom tovább. Írnom kell, de nincs erőm. Halált érzek a levegőben. Keserű és édes szaga van. Kicsit vaníliás. Utálom a vaníliát.

1998. 04. 01.

Anya pénzt akar adni a sulira. Nem akarom, hogy apám megverje. Inkább megkeresem én a rávalót.

1998. 04. 09.

Megütöttem egy embert. Nagyon. Sötét volt. Tégla volt. Csattant. Rohadtul fáj a kezem. Lehet, hogy vérmérgezést kapok?

1998. 04. 13.

Megint. Megint. Csatt!

1998. 04. 25.

Jóóóóóóóó! Élek! Háhá.

1998. 05. 03.

Tégla, vascső, kötél. Majd írok.

1998. 05. 14.

Az életben minden szebb, mint fejben. Vörösebb! Woaaah! Mindent részletesen leírok hamarosan.

1998. 05. 16.

Megütötted anyát! Megy este Gilette neked, hapsikám, nyakbavalónak! R. M.!"

A férfi összecsapta a füzetet, és megdörzsölte a szeme sarkát.

– Mi az az R. M.? – kérdezte.

A nő a mennyezetre fordította a tekintetét.

– Rohadj meg – felelte halkan, és átvette a füzetet. Végigsimított a vérvörös, műbőr borítón, ujjaival végigírta a kacskaringós, aranyszínű betűket, majd felsóhajtott. – Mit gondolsz erről?

Gergő nem szólt.

– Ha belegondolunk, tényleg nem volt rossz gyerek – folytatta a nő. – Jó jegyei voltak. Nem duhajkodott.

– És ez mi? – bökött a férfi a naplóra.

Az ablaknál megmozdult az egész eddig némán, mozdulatlanul álló férfi.

– Olvastad a címet? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Honti Krisztián...

– ... Elmém a tettes – fejezte be a nő.

– Krisztián nem tett semmi rosszat – mondta az ablaknál álló férfi szigorúan. – Embereket bántott, gondolatban. Közben a legjobb ember volt, akit ismertem. Jólelkű, adakozó. Szociális munkás, ápoló, pedig a közösségi munka mindig is távol állt tőle, de ő legyőzte a korlátait. Rengeteg dolgot mondhatnék, de nem fogok. Beszéljen helyettem az igazi naplója.

A nő csodálkozva nézte, ahogy a férfi aranyszínű könyvet húz elő az oldaltáskájából.

– Chris Honty, Gombolyag – olvasta a pirosan ragyogó címet. Mohón lapozott bele, és megnézte az első bejegyzés fejlécét: "1996. március 21., A gombolyagom"

– Ebben mindent kifejt, megmagyaráz – mondta a férfi. – Van még öt ilyen napló, hiszen igyekezett megörökíteni, amit átélt harminchárom éve alatt. Szeretném, ha elolvasnátok, mert rólatok is szó van benne.

– Ebben is volt – suttogta a nő. – R. M.

– Csak olvassátok végig.

– Miért nálad vannak?

– A halála előtt rám bízta. Azt mondta: "Domi bátyám, vigyázz rá jól, mert ez az én igazi életem." Szerette volna kiadatni, de nem maradt rá ideje. A rák legyőzte. Olvassátok el! Itt az ideje, hogy megismerjétek őt és magatokat is, aztán a ti döntésetek, mi lesz Krisztián írásainak sorsa.